A lényeg, hogy a fiatalok megérezzék a közösség erejét

Életünk részévé vált a pszichológia. Bizonyos területeken, így a sportban is alkalmazzák. A Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia (DKKA) tevékenységének súlypontját ettől az idénytől az akadémiai jellegre, az utánpótlás-nevelésre helyezi. Ehhez nagyon fontos, hogy a fiatalok már egészen korán megérezzék a közösségben rejlő erőt, azt, hogy csapatban gondolkodjanak, együtt, egymásért is dolgozzanak. Ebben segít egy fiatal sportpszichológus hölgy, Kalmár Zsófia. Vele beszélgettem.

Dave Winbaum szerint „a legfontosabb, amit a győzelemből megtanulhatunk (az), hogy képesek vagyunk rá.” Ez egyfajta szakmai hitvallásnak is mondható?

– A sportolóknál az egyik leggyakoribb gond, hogy nem bíznak magukban, vagy elvesztik az önbizalmukat. Alapvető kérdés azonban, hogy ha meg sem próbáljuk, esélyünk sincs nyerni. Éppen ezért, ha valaki próbálkozik, már azzal nyer valamilyen tapasztalatot, ami ha pozitív, tovább ösztönzi arra, hogy folytassa.

Részben alkati kérdés is az, hogy ki mennyire sikerorientált. Mennyire fontos egy versenyzőnél ez, és hogyan tud ezzel, ezen egy sportpszichológus tovább dolgozni?

– Fontos, hogy megkülönböztessük a sikerorientációt a kudarckerüléstől. Sokkal könnyebb és adott esetben a versenyző számára is előnyösebb a sikerorientáció, mint a kudarckerülés. Az utóbbinál a negatívumok vannak előtérben, ahol a versenyző a negatív következményektől tart.

Meg lehet ezt változtatni?

– Lehet vele dolgozni. Sokkal egoközpontúbb a kudarckerülés, ott sokkal nagyobb az esélye annak, hogy negatívumként fogjon fel bármilyen helyzetet a sportoló, mint adott esetben egy sikerorientált versenyzőtársa.

Hogyan lesz valakiből sportpszichológus?

– Nálam ez sosem volt kérdés, hiszen kisiskolás korom óta versenyszerűen sportolok. Innen visszatekintve már a gimnáziumi évek legelejétől fogékony voltam erre. Nyilván akkor még nem tudtam, mi ez. Érdekes, hogy semmilyen családi kötődés, késztetés e tekintetben nem volt. Még azt sem mondhatom, hogy egy ismerős lett volna példa, de még egy film sem, vagy bármi, ami megfogott, ami ebbe az irányba terelt volna. Ez valahogyan belőlem jött. Nagyon érdekelnek az emberek és a történeteik. Visszajelzéseket is kaptam tőlük arról, hogy szívesen beszélgetnek velem, és könnyen meg tudnak nyílni nekem. Később ezt a pszichológusi érdeklődést elkezdtem tudatosítani, és ettől kezdve egyértelmű volt számomra, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni.

Mennyire gyakorlat itthon az, hogy a csapatok mellett pszichológus is dolgozik, mi a feladata egy ilyen szakembernek?

– A sportpszichológiai szakirány mondhatni még gyerekcipőben jár idehaza, de a pszichológia külföldön már az ´50-60-as évektől kezdte „bevenni” magát a sport világába is. Ha jól tudom, nálunk 2007-ben indult az első sportpszichológus-képzés. Bevonásuk kezdetben főleg az elit csapatoknál, és az egyéni sportolóknál volt jellemző. Egyre nyilvánvalóbb azonban már itthon is, hogy amikor bizonyos fizikai határaikat elérték a sportolók, ekkor már nagyon sok múlik a mentális különbségeken. Szerintem nagyon jó tendencia az, hogy már egyre fiatalabb kortól elkezdik a sportolók mentális és lelki felkészítését.

Ez a deklarált célja a DKKA-nak is. Szeptembertől az ön személyében a stábhoz egy sportpszichológus is csatlakozott, a női kézilabda akadémia utánpótlás-nevelését segítve. Mi a prioritás a sokfelől, az ország különböző részeiből és az országhatáron túlról is ide érkező fiatalok motivációjában, egy irányba terelésében?

– Őket eredetileg csak a sport, a kézilabda köti össze. Viszont ez önmagában nem mindig elég, úgyhogy nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a csapatépítésre, hogy ők, mint civil emberek is jobban megismerjék egymást. Ezáltal sokkal összetartóbbak lesznek, mint emberek, és nem csak, mint sportolók. És ha rájönnek arra, hogy nem csak ez az egy téma, a sport köti össze őket, akkor egyre több területen fognak bízni egymásban, fogják segíteni egymást, ami a játékukban is meg fog mutatkozni, ha jól haladunk.

A gyerekek, a fiatalok között is vannak erősebb egyéniségek és vannak „kiegészítő” emberek, akiket össze kell kovácsolni. A közösségi foglalkozások a 12–13 évesektől egészen a 17–18 éves korosztályt érintik. Hogyan lehet ezt kezelni?

– Figyelni kell a rivalizálásra nemcsak a csoportok között, hanem csoporton belül is. Mindenképpen fontos, hogy a beszélgetésekkor, a feladatoknál mindenki egyenlő szerepet kapjon. Mindenki meg tudjon szólalni, az is, aki alapvetően nem egy vezéregyéniség. A közös munkát minden esetben azzal kezdjük, hogy együtt kitaláljuk, lefektetjük a szabályokat, alapelveket, amelyeket aztán mindenki betart a csoportokban. Ezeket ők maguk fogalmazzák meg, azt, hogy mit várnak egymástól, amelyeket aztán a foglalkozás teljes ideje alatt végig betartunk.

Kalmár Zsófi a sportpszichológus segíti a női utánpótlás kézilabda akadémia munkáját (Fotó: Zsedrovits Enikő/Dunaújvárosi Hírlap)

Az akadémia célja az, hogy magyar játékosokból álljon össze a keret és minél több játékost adjanak a nemzeti válogatottnak is. Mennyire erős üzenet ez annak az utánpótláskorú generációnak, akik tagjai ennek a közösségnek?

– Ez egy nagyon pozitív üzenet a fiatalok felé, hogy bíznak bennük, és hogy hajlandóak több időt és energiát belefektetni ebbe a velük való közös munkába. Az akadémiának nem mindegy, hogy kikkel sikeres és kikkel dolgozik együtt. Ez a motiváció egyben elköteleződést is kialakít a játékosokban, mert, ha ők érzik, hogy rájuk ennyire számítanak, akkor az ösztönözheti őket arra, hogy ők is mindent beleadjanak.

Lehet-e, kell-e különbséget tenni azok között a fiatalok között, akik kollégiumban laknak, távol a családjuktól, a megszokott környezetüktől és azok között, akik minden nap családban élnek? Van-e feladata ezzel kapcsolatban a pszichológusnak?

– Alapvetően nem ez az elsődleges szempont, ami mentén dolgozunk. Mindenkit teljesen egyenlően kezelünk és kezelek a csapatban. Nyilván vannak és lesznek is olyan beszélgetések, ahol ezek fel fognak merülni. A kollégiumban hirtelen több lett a velük egykorú, a kortárs, mint ami egy családi közösségben megszokott. Az utánpótlás korúaknál az identitásuk, az énképük alakulása szempontjából fontosak a szülők, a „tekintélyszemélyek”, ugyanakkor egyre nagyobb szerepet kapnak a kortárs kapcsolatok a befolyásolhatóságban, az együttműködésben. Minden esetben figyelembe kell venni az életkori sajátosságokat. Ezzel is foglalkozni kell, hogy erről ők mit gondolnak. Ez segítség lehet a szülőknek is abban, hogy a kamaszkort könnyebben „átvészeljék” nagyobb súrlódások nélkül a gyermekükkel, de alapvetően egy egységes csapatként dolgozunk velük.

Egy ilyen akadémiánál, egy alakuló csapatnál, közösségnél szükség van példaképekre is. Amikor nincsenek idősebb játékosok, hogyan lehet ezt elérni? Például focihasonlattal élve a Barcelona utánpótlás-csapatainál mindenki Messi akar lenni. Itt ilyen „aktív” példa nincs.

– Minden korosztályban, közösségben a kicsik felnéznek a nagyobbakra, és szeretnének olyanok lenni, mint ők. Azért van itt egy erős felnőttcsapat a DKKA-nál, amiből meríthetnek az utánpótláskorúak. Nem kell elérhetetlen ikonokra gondolni, hanem a közöttük élő példákra lehet építeni. Persze kigondolhatnak egy más csapatban játszó játékost is, akit szerethetnek, de nagyon jó dolog, ha közvetlen környezetükben találnak példaképet.

Egy pszichológus el tud-e szakadni a szakmájától a magánéletében?

– Biztos, hogy fogékonyabbak vagyunk bizonyos jelekre akár nonverbálisan, akár verbálisan nézve, szinte tudatosan oda kell figyelnünk arra, hogy ne mindig pszichológusként gondolkodjunk és működjünk. Természetesen egy baráti beszélgetésben nem analizálom, hogy ki mit mond, ennek ellenére nagyon sokszor megkapjuk, én is számtalanszor megkaptam, hogy „te mégis csak pszichológus vagy, ezért én odafigyelek arra, hogy mit mondok”. No, azért ez ennyire nem veszélyes.