Egy kupagyőzelem margójára

Egy nap telt el a varázslatos este óta. Ülök az irodámban, előttem az íróasztalon kupacokban levelek, szerződések, VIP lista, biztonsági terv és még ki tudja mi minden. Rendet kéne rakni, de nem megy. Minden szó, amit meglátok a papírhalmazban, bevillant valami élményt, amitől libabőrös lesz a karom és elgyengülök.

Látom magam előtt a pirosba öltözött lelátókat, a sok boldog, kipirult arcot, az ütemre csattanó tenyereket. Látom az ultráinkat, kiegészülve debreceni, veszprémi sportbarátainkkal: fantasztikus hangulatot varázsolnak. A ceremónia koreográfiája a legnagyobbakhoz illően káprázatos, elegáns és mégis elemi erővel szól. Nincs kifütyülés, fenyegetés, bemutogatás. Az ellenfél játékosait ugyanolyan hosszan szólítjuk be, mint a hazaiakat. Mert tiszteljük őket, és szeretjük a kézilabdát. A Kohászt és a várost viszont imádjuk!

A mérkőzés álom az álomban.. Mindenki koncentráltan teszi a dolgát, jönnek az extra megoldások, nő az előny, az utolsó 5 perc akár egy napig is tarthatna, annyira élvezzük. A lefújáskor robban az érzelem-bomba: egymás nyakában a szektor! Először a páholyban öleljük meg a társakat: Dorkota Lajosnak és Galambos Dénesnek (most szándékosan nem írok "urakat", mert kikérnék maguknak) jár az erős kézszorítás, hiszen országos támogatás nélkül nem tudtuk volna megmenteni a sportágat. Mellettünk álltak a kezdetektől... Mosolyognak a város vezetői, "Jó szerencsét!" köszön András István rektor vidáman, és mindketten tudjuk, hogy ez nem a szerencséről szólt. Annál sokkal többről.

Rohanok a pályára, keresem Bokit a kupáért járó pusziért. Még mindig jól mutat a győzelmi emelvényen! Nyakában a megérdemelt aranyérem: szakmai igazgatóként nem engedte letérni a siker útjáról a csapatot. 200 akadémista lesi a szavait 6 évestől a 60 évesig. (Bocs, Zovko mester :)!) Öt kemény év van mögöttünk. Házasságból is szép lenne, főleg ekkora "családdal". Végtelenül boldogok vagyunk! Jön a hír: a késői időpont ellenére több százan várják a csapatot a Városháza téren. Sietünk haza! Veszprém csodálatos vendéglátó volt, de az igazi bulit a városunknak tartogatjuk! Alapozásnak egy-két (nem kölyök!) pezsgő is felkerül a buszra. A máskor kőkemény György Laci nagyot kortyol. Megérdemli. Jó, hogy hazajött. Vele is többek lettünk. Nem csak létszámban. A színpad mögött sorakozik a szakmai stáb és az "irodisták". Tibcsi, Detti, Andi, Doki, Misike, Anita, Sebi, Dóri, Sanyi. Örömünkben sírunk, nevetünk. Erős egyéniségek, a sport megedzi azt, aki a közelébe kerül. Nagyon tudnak dolgozni, óriási munkájuk van abban, hogy ez a döntő ilyen profi szervezettséggel zajlott. Mindenki a maximumot hozta: ki a pályán, ki mellette..

Felmegyek/feltolnak a színpadra. Ugyanazok a boldog arcok, mint Veszprémben. Arra gondolok, miért nem lehet mindig ilyen ez a város? Naiv, buta kérdés, tudom. Az érettségin nem fogom feltenni. Mondanom kellene valamit. Bennem kavarog öt év minden sikere és szorongása. De csak a hála és köszönet szavai jutnak eszembe…

Varázslatos este volt.

Köszönjük Dunaújváros!

Szemenyei István ügyvezető